Azt hiszem ez Wass Albert legismertebb és sokak szerint legszebb regénye. Én csak ezt olvastam tőle, szóval a többiről nem tudok nyilatkozni, erről viszont csak super lativusokban. Tudom, hogy mostanában menő hurrogni Wass Albert nevének a hallatán, de szerintem ezt csak az tudja megtenni, aki nem olvasta a Funtineli Boszorkányt. Ennél szebb és magával ragadóbb történetet nem nagyon lehet találni. Persze én is hónapokig olvastam, hisz ez egy nagyon nehéz mű. Ne gondoljuk, hogy majd nyaraláson gyorsan átlapozzuk, mert abszolút nem az a kategória. Inkább otthon, este, egy nehéz nap után, amikor szó szerint ki akarunk szakadni ebből a dimenzióból.

Teljesen más világban játszódik, mint ahol mi élünk. Nuca történetét nagyjából 10 éves korától, élete végéig követhetjük nyomon, három köteten keresztül. Ez a kis lány az erdőben született és ott is élte le az egész életét, szóval a problémái is mások lesznek mint a mieink. A könyv megtanít a csend és a természet tiszteletére, illetve az Isteni törvényekkel való együttélésre. Én tini lányokkal ezt kötelezően olvastatnám, de fiatalabbakkal semmiképpen, mert azért megterhelő. A karakterek tökéletesen vannak kidolgozva, így minden érzelmük egyben a mi érzelmünkké is válik, és hát Wass Albert nem törekedett a hollywoodi happy endre, maradjunk annyiban. Most nem a történet végére utalok, hanem úgy általában sok benne a szomorú és egyben magával ragadó rész. Az ember ösztönösen úgy megszereti Nucát, hogy vele érez minden helyzetben, ami sokszor nem egyszerű. Nucát viszont nem lehet nem szeretni, mert ő maga az ártatlanság, akit nem rontott még el ez a világ. Csak, hogy jobban értsétek, például azt sem tudja egész életében, hogy hány éves. Hiszen kit érdekel az egy erdőben? Van és kész, létezik mióta emlékszik. Ennyi. Nem akarok többet írni a regényről, mert kénytelen lennék fordulatok lelőni, azt pedig semmiképpen nem szeretnék. Szóval kimásoltam ide "pár" idézetet, ezeket olvasva talán megjön a kedvetek az elolvasásához. 

Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert.

Felemás dolgok nincsenek ezen a világon, csak egész dolgok. S ha az ember akar valamit, akkor egészen kell akarja.

A világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki... Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak akinek szól.

Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.

Az emberek mindent pusztítani akarnak. Én csak annyi halat fogok, amennyi nekem kell, s néha az uraságnak, ha följön. Aki akkor is pusztít, amikor nem éhes, vétkezik.

Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velök valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell haljanak.

A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan, ki kicsoda. Az emberek összejönnek, összetársulnak, széjjelmennek, kavarognak, és sohasem tudják biztosan, hogy ki az, aki mellettük van. Ki az? Igen, ez a legnagyobb baj, látod, a világon. Csak néha tudják meg egymásról az igazat. Néha. És csak akkor, ha már késő.

Arra gondolt, hogy így kellene legyen tulajdonképpen az egész élet. A gyermek apja fűrészelné a fát, ő segítene neki, vagy ülne a rönkökön, és szoptatná a gyermeket, aztán behívná enni, amikor kész az étel, és este ott ülnének egymás mellett a kispadon, és néznék az alkonyatba süllyedő tisztást, és halkan beszélgetnének a gyermekről, aki olyankor már csöndesen alszik a bölcsőben. Érezte, hogy ez az, ami hiányzik onnan a Komárnyikról, ez a csöndes, békés, hétköznapos élet, amit hárman élnek együtt: egy férfi, egy asszony és egy gyermek. Együtt. Közös tervekkel és közös örömökkel. Kevés beszéddel, de mégis úgy, hogy tudnak egymásról mindent. Titkok nélkül, tisztán, egyszerűen, ahogyan szép és békés az élet, úgy.

Ne keress olyasmit, amit Isten elrejtett a szemed elől. Az ember mindent megtud idejében, és senki sem hal meg korábban egy perccel, avagy későbben egy perccel, mint ahogy az ideje szól. Eredj haza, végezd a dolgodat, s igyekezz tiszta lenni és becsületes, mert azoknak könnyebb a halál.

Gyűjtenek, sokkal többet, mint amennyire szükségük van, mind csak gyűjtenek, gyűjtenek, s már nem is tudják, hogy miért. Mint az emberek, éppen. (...) Én ha valamit dolgozom, azért csinálom, hogy éljek. De ezek azért élnek, hogy örökösen dolgozhassanak valamit, aminek már nincsen is értelme. És a végén nem is élnek, csak dolgoznak, dolgoznak. Amíg meghalnak, addig. Mint az emberek, akik a falvakban élnek, meg a városokban, és egész életükben csak dolgoznak, hordják össze maguk köré a sok mindent, és nincs is idejük ahhoz, hogy örvendeni tudjanak az életnek.

Az eheti téma a Csend egyébként, amiről kedden cikk is került ki a blogra, ha valaki viszont még mindig nem érti, hogy miért is fontos ez, annak mindenképpen javaslom a könyvet elolvasni.