Mi modern nyugatiak hajlamosak vagyunk úgy gondolni magunkra, mint a világban hánykolódó gazdátlan tárgyakra, melyeket valamiképpen kívülről hajítottak egy olyan univerzumba , amely érzéketlen, holt és közömbös (sőt ellenséges) mindazzal szemben, amit mi kedvesnek tartunk. Nem igazán érezzük itt otthon magunkat, és nem tűnik úgy számunkra, hogy barátok között lennénk egy olyan helyen, amely a miénk, a mi oldalunkon áll, és alapvetően hozzánk hasonló. Sokkal inkább mintha véletlenül fogságba estünk volna egy hatalmas, szívtelen és ostoba gépezetben. De milyen bizonyíték támasztja alá ezt a nézetünket, mi a valódi oka annak, hogy így érzünk? Miért nem érezzük azt amire a hinduk jutottak, vagyis hogy a világegyetem, az emberi test és tudat, valamint a vallásos érzések mind egyek, egyetlen szerves egészet alkotnak úgy, ahogy a testünk szerves egészet alkot? Végülis a modern tudomány előremenetele nem más, mint annak felismerése, hogy minden mindennel összefügg (önmagunkat is beleértve). Univerzumunk oszthatatlanul egy, a világunk agy valódi organizmus (sőt azt mondhatjuk, hogy az egyetlen teljes organizmus), és mi sem áll távolabb az igazságtól, mint hogy "diribdarabkák" merő gyűjteménye lenne csupán...

A hinduizmus monoteista vallás

Ez a kijelentés némi magyarázatra szorul, hiszen legtöbbünk úgy gondol a hinduizmusra, mint tipikusan politeista hitrendszerre, a számtalan isten és istennő vallására. Kétségtelen, hogy a legtöbb indiai hívő mind a mai napig isteni és félisteni lényekkel népesíti be a világot, és hódol a képmásuk előtt. Ám a gyakorlatban a számos istenségben való hitük ugyanúgy összeegyeztethető az egyetlen Istenbe vetett hitükkel, amiképpen a keresztények angyalokba és ördögökbe, valamint a Szentháromság három személyébe vetett hite összeegyeztethető az ugyanabba az egyetlen Istenbe vetett hitével. Gyakorlatilag India az otthona - méghozzá valószínűleg az eredeti otthona - az abszolút Egynek, annak az Istennek, aki épp úgy ura a világnak, mint ahogy Ő maga a világ és minden, ami a világban van, beleértve az isteneket és istennőket, ördögöket, embereket, állatokat és tárgyakat. Ő minden, nincs másik erő rajta kívül. Minden ami létezik, csak Benne vagy az Ő aspektusaként létezik, s Ő létezik egyedül, minden társ nélkül.

Érdekes szembe állítani ezt az istenképet - a világ egységét - a mi tipikusan nyugati istenképünkkel - a világ teremtőjével. Legtöbbünk Nyugaton inkább úgy gondol Istenre (már ha hisz egyáltalán Benne), mint az univerzum ragyogóan értelmes tervezőjére és felügyelőjére, aki kívül áll találmányán. Elképzeljük Istent - meg a világot melyet létre hozott. A hindu viszont szíve mélyén úgy hiszi, hogy semmi más nincs, csak Isten. 

A Brahman az Egyetlenegy

Ennek az Istennek - ennek az Egynek, aki maga a Sok, aki maga minden dolog - a neve Brahman. Félrevezető egyáltalán Istennek nevezni Őt. Az "Az" mutató névmás sem sokkal jobb, hiszen egy "Superman" helyett valamiféle "Szupergépet" vagy lelketlen dolgot sejtet. Talán az a legbiztonságosabb, ha egyszerűen az Egyről beszélünk. Az olyan lehetséges titulusok, mint a Végtelen, az Abszolútum, a Valóság, a Minden vagy az Isten segítségünkre lehetnek, ha egyszerre vesszük az összeset, ám hiányosnak találjuk őket külön-külön. Nyilvánvaló, hogy nem határozhatjuk meg a meghatározhatatlant, és nem ábrázolhatjuk pontosan az egészet egyik része segítségével sem. Az is ugyanilyen egyértelmű, hogy ezt a nehézséget nem érezzük itt Nyugaton, ahol általában úgy gondolunk Istenre, mint szeretetre, jóságra, a Teremtőnkre, Mennyei Atyánkra, a Barátunkra vagy Vigasztalónkra. Itt a tökéletességre jutott emberi erények jelentik a kulcsot az istenihez, mivel úgy gondolunk Rá, mint ideális Személyre, aki hasonlít mindarra, ami bennünk a legjobb. 

A hinduizmus legfőbb Brahmanja egyáltalán nem ilyen, nem egy személyes Isten, és semmivel sem emberibb, mint amennyire állati vagy angyali. A Brahman nem olyan, mint bármelyikünk, mint ahogy mi sem vagyunk olyanok, mint bármelyik részünk vagy részecskénk. Vagy nagyon is olyan. Ő teljesen, teljesen túl van mindenen és fölötte áll mindennek. Nincs semmi ami akár csak távolról hasonlítana Rá. 

Mi magunk is Brahmanok vagyunk

A hinduk szerint életünk egyetlen értelmes célja az, hogy kapcsolatba kerüljünk a Brahmannal. Hogyan lehetséges ez? Valójában nem is azt mondja, hogy kapcsolatba kell kerülnünk a Brahmannal, hanem hogy a Brahmanná kell válnunk, sőt fel kell ismernünk, hogy már a Brahman vagyunk. Nem is annyira a Brahman részének látja önmagát, mint inkább az Egésznek. Hiszen a legfőbb Brahman nem csupán benne lakozik mindenben a világon annak egységeként, hanem teljes és egész minden részben is - természetesen téged és engem is beleértve. Ennélfogva a híres upanisadi formula (So ham), mely kijelenti, hogy "te Az vagy" magyarán mondva így hangzik: "Te aki ezt a blogot olvasod, maga Isten vagy, nemcsak Istennek egy kicsi része, hanem a teljes Isteni Lét."

A hindu hívő számára ennek a bennünk élő Istennek az elképzelése nem puszta idea, hanem az élet lényege és értelme. Természetesen kezdetben - hozzánk hasonlóan - neki is aligha több ez érdekes, lelkesítő, de eléggé homályos gondolatnál. Ám az ő célja (amennyiben komolyan veszi a vallását) nem egyéb, minthogy szívvel lélekkel felismerje az igazságot. Nem csupán elméletben akarja tudni, hogy valódi természete valamiképpen isteni, hanem úgy akar érezni a szívében, mint Isten, biztos akar lenni benne, hogy ő Isten, mindig úgy akar élni, mint ez az isteni, belső Önvaló, nem pedig úgy, mint régi emberi énje, amely látszólag szállást ad Neki. Ha képes erre, akkor úgy mondják megszabadult (megvilágosodott). Ez azt jelenti, hogy olyan békét tapasztal, amely meghaladja felfogását, és nem zaklatják hangulatváltozások, mentes az aggódástól vagy bármiféle nyugtalanságtól. Aki megszabadult, felismeri, hogy senkitől és semmitől nem függ, és biztos a halhatatlanságában (reinkarnáció). A bölcs mindez, és még sokkal több, hiszen végre tudja és látja, ki is valójában. Jóllehet ha kívülről tekintenek a megszabadultra akkor az egyértelműen János vagy Anna maradt, a belül zajló történet azonban egészen más. A belső létezőről tudja most már tudja az ember, hogy az nem más mint Brahman, azaz az Egy. 

Mindannyian ezért születtünk meg, ez az életünk célja: hogy felismerjük a kozmikus viccet, átlássunk a színlelésen, miszerint te és én csupán két ember vagyunk a milliónyi többi ember közül, a világ két véges darabkája, és ehelyett meglássuk, hogy tökéletesen egyek vagyunk egymással és minden teremtménnyel, hiszen a valóságban mindannyiunk a Minden és a Végtelen. Egyszóval azért jöttünk a világra, hogy megszabaduljunk. 

A meditáció a megszabadulás eszköze

Min meditál a tanítvány, óráról órára, évről évre, szeretett gurujával együtt együtt egy fa alatt az erdőben vagy a Himalája barlangjában? Mindenféle mélységes és gyönyörű gondolaton? Egyáltalán nem! Amennyiben komoly törekvő, és sikerrel végzi a feladatát, akkor megállítja a gondolkodást, és a legkevésbé sem gondol semmire. Vagyis inkább a Semmire gondol, nem gondolkozik semmiféle dolgon. Figyelmét minden külsőtől, elgondolhatótól önmagára fordítja, az Elgondolhatatlanra, aki minden elgondolhatót megtapasztal a középpontban. Önmagára és önmagán túlra tekint, hogy meglássa, amit senki sem láthat meg helyette, nevezetesen azt, hogy milyen is ennek az Elgondolhatatlannak lenni, annak aki néz.

Talán úgy érezzük, hogy az egész kísérlet természetellenes, sőt egészségtelen. Miért van az, hogy általában olyan sokáig tart a tanítványnak, míg figyelmét befelé, a látszatok világától a valóság felé fordítja, melyben e látszatok különböződnek? Miért bizonyul ez olyan nehéznek? Mi az oka, hogy a Brahman, ez a rejtélyes bennünk élő Isten vagy belső Fény csak mérhetetlen nehézségek árán, oly sok keresés után tárul fel? Azt hiszem a hindu tanítvány erre közbevetné, hogy pont fordítva áll a helyzet: a Brahmant egyáltalán nem nehéz vagy különleges dolog meglátni, hiszen teljesen természetes és nyilvánvaló, egész egyszerűen a vágy rejti el előlünk. Figyelmünket annyira lekötik a külső dolgok, melyeket szeretünk vagy gyűlölünk, melyeket meg akarunk ragadni vagy el akarunk menekülni előlük, hogy nem jut időnk arra, Aki figyel. Távollátó módon nem vesszük észre azt, aki néz, nem érdekel bennünket, hogy kik vagyunk, csak az, hogy mi a miénk. A tények, és különösen ennek az "énnek", az igazi mivoltunknak a központi ténye, nem érdekelnek bennünket. Csupán meg akarjuk változtatni ezeket a tényeket, és ehhez a gondolataink és a mentális fecsegés az eszközünk. A hindu tanítványnak tehát először is meg kell állítania a gondolkodását, el kell vetnie minden szót és ezzel együtt minden az iránti vágyát, hogy megváltoztasson bármit is, majd befelé kell tekintenie, hogy felfedezze, mit talál ott. Ott pedig - állítja - azonnal és olyan ragyogással meglátja Istent, hogy nem is fér a fejébe, hogyan volt lehetséges, hogy eddig nem vette észre. Sokkal tisztábban látja a belső világot, mint valaha is látta a külsőt. Valójában a külvilág az, ami zavaros, valótlan és homályos, ha összevetjük azzal a tiszta tudatossággal, amely felfogja. 

Biztos megmint mindenki észrevette, hogy ezek nem a saját szavaim, ugyanúgy mint a Buddhizmusnál, itt is D. E. Harding: A világ vallásai című könyvét használtam fel alapnak. A hinduizmus ezer arcú istene számomra az archetípusokról szól, arról hogy az a rengeteg féle személyiség mind ott él bennünk, és ki-ki mit akar magában erősíteni, annak áldoz. Ha valakit jobban érdekel a téma akkor olvasson utána a hindu istenségeknek, biztos érezni fogja, hogy ő melyikkel rezonál együtt. Számomra sosem volt kérdés, hogy én Saraswati vagyok. :)

Tat Tvam Asi - Egyek vagyunk, de nem ugyanzok.